A vers mely születik, emléke a múltnak.

A kép mely tiszta még, oly hamar elszalad.

Tetteink, melyek ha feledésbe merülnek,

Idővel egykor tán maguktól szépülnek.

Ha már árnyai leszünk csak régi önmagunknak,

Mert az idő komisz, s elillan, mint a vad,

Nem nézzük már akkor, nem érintjük egymást,

A szépség már elmúlt, marad csak a tettvágy.  

Igazságtalanság, hogy az elme örök!

Hogy a test, ami aktív volt, egyszer csak félrelök.

Kell, aki fiatal és kell még aki üde,

de hol van ott az érték, s kérdés, hogy becsül-e?

Értékeljük egymást úgy amivé lettünk!

Bennünk van az érték, amiért rég kellettünk!

Mit számít a küllem? Mit számít a forma?

A francba az egésszel, menjen a pokolba!

Azért küzdünk ma, s máról a holnapra,

Hogy, amit ma elérünk, azt becsüljék nagyra.

Elfogadom magam, úgy, amilyen vagyok.

Helyén az értékrend, ilyenek a nagyok.

Nem vagyok már kisgyerek, játék nem a kocka.

Az élet meg nem játék, a kocka el van dobva.

Eldobjuk, elkapjuk, élvezzük gyümölcsét,

Feladták a leckét, üssük meg a mércét.

A fontos már nem én vagyok.

Én már, ki egykor voltam, gyermekem vagyok.

Van két csodás kislányom, pont akikre vágyom.

S egy boldog családom, becsülöm, csodálom!

Mily mesés az élet!

Hogy aki becsül, nem pedig eltéved,

Megkapja jutalmát, mit csak ápolni kell,

Hogy a hullám árja ne sodorhassa el!

A két kicsiny leánykám biztonságra vágyik.

Boldog szülőpárra, nem csak aki ámít.

Ma már vigyázni kell minden édes percre,

Hogy a csöppnyi gyümölcs mindezt ne feledje.

Hogy mire emlékszik szép és csodás legyen,

Hogy mikor megpihen, álma békés legyen.

Ez a feladatunk, csodás jövőt adni,

Szigorral, s szeretvén belőlük jó embert faragni.