Could I meet you ever in my life,

Could I see deep in your warmest eyes,

Could I feel you somehow your sweetest kindest face,

You could bring into my life the tender lovely peace.

Could I find your hand so close next to me,

Could I make your face wet with drops of the salted see,

Could I bring you love in your heart,

I could bring some brightness in your life.

Everything pains so deep in me,

How could I push that away from me?

How could I break my walls inside?

How could I try to fly so high?

I feel just so week, like a feather of a bird,

That feeling burns me so, I just try to put me trough!

I don’t know anything about your life,

But I feel, that your life is kind.

I don’t know, if you feel alone,

I don’t know, how you feel at home.

I don’t know your passion, neiter know your name,

But, how you always need me, my need is the same.

I won’t ever touch you, neither will you see,

But somehow I miss you, like the salt the sea.

Would you feel so happy, I would be more happier,

Would you feel so crazy, I would be more crazier.

Would you be so kind to me, I would be more kinder,

Would you hold me tight, I would hold you tighter.

Now, you already know it, that would be the me,

Who is miss you so much, like the salt the sea.

Mi, akik rendet rakni kevésbé tudunk,
Mi akik a semmiből inkább valamit alkotunk,
Mi aki időnként magunkba merülünk,
Mi akik a motivációnk révén belülről töltődünk.

Azok hát kik vagyunk mi?

Alkotók, kik az élettől kaptuk a csillogást,
Kiknek mindehhez kívülről nem kell a ráhatás.
Akik nem akarnak sodródni a léttel,
Akik maguk is tudják merre jut e képpel.

Akik kaptuk az eszközt,
Hogy a semmiből alkotás legyen,
Aki a műterembe belépve tudja,
Hogy kreatív elméjével hányadán legyen.

Ezek vagyunk mi,
Művészlelkek,
Kik alkotó képességgel beteljesedve,
Teljesednek ki.

 Szenvedélyem az írás,

Gondolati síkon szárnyaló réveteg száguldás.

Kezem a papíron, tollam a bal kézben,

Képeket láttatni szeretve hódolok eképpen.

Ettől a gyorsaságtól nem félek.

Erről az útról le nem térek.

Kibillenteni belőle nem lehet,

Hív és magába szippant az újszerű rengeteg.

Belépek e kapun és nem tudom mi vár rám,

Kinyílik az ajtó lépésre biztatván.

Mennyi szépség vár itt, mennyi ismeretlen,

Csábító erejű, bizsergünk mindketten.

Bizsereg a vendég,

S a fogadó mély öble,

Majd elégedetten nyugszik meg mindkettő,

Ha a vendég tollát a papírra letette.

Maradjunk meg szürkeségnek?

Így múljon el emberélet?

Kiválni az átlagosból,

Felvállalni mi mit pótol.

Bevallani mi hiányzik,

Pótolható ami látszik.

Vagy hallgatni belül mélyen?

Idomulni szolgaképpen?

Felemelkedsz, lásd az arcot,

Érdem nélkül vívunk harcot.

Magunkban az érdem belül,

Ami e képp föléd kerül.

Hódolhatsz a jónak szépnek,

Építőnek cseppje édes.

Levetkőzhetsz múltat, jövőt,

Fehér ruhát beszennyezőt.

De ki marad, az Te leszel,

Új reménytől felpezsdülve,

Életvizet újból veszel.

Oly jó a nap gyógyító ereje,

Testedet átjáró éltető melege.

Perzseli a bőröd, de van hogy csak jól esik,

Lényed a hűsítő habokban mélyen meritkezik.

Jó, hogy a hűvös úgy hívogat, felfrissít,

Ellazít, jól esik, a hétköznapokból magasba repít.

Simogat a hullám, finom, kegyes hozzám,

Csodálom e pezsgést, lehűsíti orcám.

Pihe-puha selymes, huncutka e permet,

Felemel, elringat, ez már nagyon kellett.

A bőröm ragyogóbb lett, a hajam is csillogóbb,

Lelkem is fényesebb lett, mosolyra olvadóbb.

Az összhang mennyei,

A tenger gyönyörű,

Ne szállj el pillanat,

Így élni, akarni, szeretni, több mint lenyűgöző!

Generációs rések,

Generációs kérdések,

Generációs különbség,

Éltető különcség.

Egyszer vagy egy helyen,

Átjáró? Nincs ilyen.

Az érzés, hogy hol vagyunk,

Jelet rá nem kapunk.

Meg kell ezt tanulni,

Évekkel harcolni.

Majd ha már nem lehet,

Jöhet az egyszer egy.

Kezdet a kisgyerek,

A játék mi kell Neked.

Mindenki óriás,

Picinyke szemekkel ilyen volt a világ.

Megnőttél, nagy vagy már,

Figyeltél, okultál.

Tanulsz, vagy tapasztalsz,

A fiatalság pezseg, éveket marasztalsz.

Majd ez is elmúlik,

Kezeink közül az élet már majdhogynem kicsúszik,

Nehéz a tartása,

Ahhoz, hogy jó legyen túl gyors a sodrása.

Aztán gyermekünk lesz, tanítjuk hogy legyen,

Miközben még mi sem tudjuk éppen mi helyes és mi nem.

De a sodrás gyors volt, átléptük, itt vagyunk

Fékezzük meg az időt, s megtöltve élményekkel, úgy adjuk át magunk.

Születésnap, bolondság,

Ó mennyei boldogság!

Sok várva várt pillanat,

Beteljesül-e e nap?

Szürke napok reggele,

Színesebb lesz e vele?

Reménysugár orcámon,

Beteljesül-e álmom?

Vártam már, hogy így legyen,

A tegnap mára itt legyen,

A holnap még csak várasson,

Ünnepelve láttasson.

Szelíd csókok arcomon,

Szeretet van e napon.

Köszönöm az órát percet,

Hogy e Földön itt lehetek.

Hogy az élet még mindig szép,

Mintha életem óráin még éberen álmodnék.

Mintha egy angyalka fogná a két kezem,

S terelné finoman szépülő életem.

Mintha a pohár mi eddig csak félig volt üresen,

Cseppjétől lassacskán még több lesz életem.

Mintha az állóvíz hullámot fodrozna,

Mintha a meleg nap lágy szellőt hordozna.

Mintha mi eddig volt még szebb lenne mégis,

Gyermeki életem felnőttként leélve reményvárat épít.

Nincsen semmi titkom, mit elmém gondol, őszintén leírom.

A titok, hogy nincs, amit a természet ad, az a legnagyobb kincs. 

Ki tudja, becsüli, ki érti, értékeli. 

Van, aki nem látja, tán nem az Ő hibája. 

Akit én szeretek, az vak, s önző nem lehet. 

Az, akit szeretek, adja a természet. 

Egyszer ad, nem többször, ki ért, és nem gyötör. 

Ki lát, ki érzékel, oly mennyei érzéssel. 

A zene Te vagy énnekem, 

Hozzád szól az énekem. 

Dalolva nézzük a naplementét, 

S e csodás dallam nap mint nap táncba hív. 

Simító két kezed magához ölelne, 

Könyörgő két szemed magáévá tenne. 

S amikor testünk elhagyná a földi létet, 

Lelkünk súlya elgyengülvén határainkon tovalépked. 

Érzem, hogy az érzés,

Időn túl is megmarad, 

Ahogy a bennem gyúló tűz parazsaiból szikra,

A végtelenbe szétfakad. 

A szó mi éberen elhagyja az ajkunk, 

fontos, hogy sérülést ne okozzon rajtunk. 

Ami a rímekben megelevenedik, 

Azt ma már kevesen értékelik. 

Az írást felülírta az élet koboldja, 

A társadalmi métely feneketlen pokla. 

Ma egy jó társaság magányba merül 

Ahol a divatos telefon felcsendül. 

Senki nem beszélget, nem érinti egymást. 

Mindenki mással van, veszélyes e tűztánc. 

Hol a jó kapcsolat megmérgezni látszik, 

Ma már az ölelés ereje csak ámít.