A vers mely születik, emléke a múltnak.
A kép mely tiszta még, oly hamar elszalad.
Tetteink, melyek ha feledésbe merülnek,
Idővel egykor tán maguktól szépülnek.
Ha már árnyai leszünk csak régi önmagunknak,
Mert az idő komisz, s elillan, mint a vad,
Nem nézzük már akkor, nem érintjük egymást,
A szépség már elmúlt, marad csak a tettvágy.
Igazságtalanság, hogy az elme örök!
Hogy a test, ami aktív volt, egyszer csak félrelök.
Kell, aki fiatal és kell még aki üde,
de hol van ott az érték, s kérdés, hogy becsül-e?
Értékeljük egymást úgy amivé lettünk!
Bennünk van az érték, amiért rég kellettünk!
Mit számít a küllem? Mit számít a forma?
A francba az egésszel, menjen a pokolba!
Azért küzdünk ma, s máról a holnapra,
Hogy, amit ma elérünk, azt becsüljék nagyra.
Elfogadom magam, úgy, amilyen vagyok.
Helyén az értékrend, ilyenek a nagyok.
Nem vagyok már kisgyerek, játék nem a kocka.
Az élet meg nem játék, a kocka el van dobva.
Eldobjuk, elkapjuk, élvezzük gyümölcsét,
Feladták a leckét, üssük meg a mércét.
A fontos már nem én vagyok.
Én már, ki egykor voltam, gyermekem vagyok.
Van két csodás kislányom, pont akikre vágyom.
S egy boldog családom, becsülöm, csodálom!
Mily mesés az élet!
Hogy aki becsül, nem pedig eltéved,
Megkapja jutalmát, mit csak ápolni kell,
Hogy a hullám árja ne sodorhassa el!
A két kicsiny leánykám biztonságra vágyik.
Boldog szülőpárra, nem csak aki ámít.
Ma már vigyázni kell minden édes percre,
Hogy a csöppnyi gyümölcs mindezt ne feledje.
Hogy mire emlékszik szép és csodás legyen,
Hogy mikor megpihen, álma békés legyen.
Ez a feladatunk, csodás jövőt adni,
Szigorral, s szeretvén belőlük jó embert faragni.
